•First Chapter•

Sziasztoook!
Megérkeztem a következő résszel, remélem tetszeni fog Nektek. Jó olvasást, a véleményeteket várom kommentben
xXx Alice

•••

Kedden a szerződés aláírását követően hazarepültünk anyuval. Nagyon sok megbeszélnivalónk volt, és ezt mind kitárgyaltuk a gépen: valószínűleg úgy alakul majd, hogy egy hónapot töltök Párizsban, egyet itthon, váltakozva, a lemaradásaimat egy magántanár segítségével pótlom, a sorozatból az ott tartózkodásom alatt pedig akár hónapokkal előre leforgatjuk a jeleneteimet, hogy ezzel meglegyenek, csak a többieké maradjon. Legközelebb pedig május első hetében, pénteken megyek vissza Párizsba. A szövegkönyveket már megkaptam, anyu a bőröndbe rakta őket.

Hirtelen rengeteg információ zúdult rám, azt sem tudtam, melyikbe kapaszkodjak, melyik a legfontosabb. Egyet tudtam: hogy csendet szeretnék. Próbáltam feldolgozni magamban, hogy mit is jelent ez: a mai naptól sorozatszínésznő vagyok. Oké, mindez annyira nem is számított durvának. De amikor belegondoltam, miket láttam erről a szakmáról: promóciós képek, gifek, reklámok, médiaszereplések, interjúk... Hirtelen nem tudtam elképzelni magam ebben a világban, pedig éreztem: itt a helyem.

A gépen anyu elszundított egy kicsit, így az ablakon kifelé nézegetve gondolkoztam. Vajon mit fogok mondani az osztálytársaimnak holnap? Ők csak annyit tudtak, hogy Párizsban vagyok az anyámmal, de a konkrét okot nem osztottuk meg velük. Nem akartam előre beizzítani őket, hogy talán előre éltessenek, így viszont az okozott fejtörést, hogy az egészet hogyan adom be nekik. Mert, hogy nem hiszik el, az biztos volt.

Este hatkor szálltunk le Ferihegyen, amelyet a kicsekkolás követett. Hamar végeztünk, minden rendben volt az útlevéllel és az okmányokkal. Óriási élmény volt újra magyar beszédet hallani, csak ültem csendben, és hallgattam, ahogy körülöttem beszélgetnek. 

A család másik része elénk jött a repülőtérre, így végül a nyolcszemélyes kocsinkkal mentünk haza, de nekünk eszünkben sem volt külön ülni - a bőröndöket a csomagtartóba és a leghátsó ülésre dobáltuk, hárman lányok bepattantunk a középső helyre, anyuék pedig értelemszerűen előre. Apu vezetett, anyu fáradt volt, ráadásul a repülés kissé kikészítette a szervezetét - de nem csak neki. Nekem is. 

Persze nehezen bírták a többiek élménybeszámoló nélkül, így részletesen elmeséltem, hogy hogyan is történt a válogatás, és hogy a százezres tömegben ülve mennyire nem számítottam arra, hogy megkapom a szerepet. Azonban a három órás út alatt kezdett egyre világosabban leesni, hogy mi is történik velem.

Másnap végül nem kellett suliba mennem, anyu kivett egy napra, hogy pihenhessek. Hazaérve még mindig fáradt voltam, fájt a tüdőm. Anyu orvos létére nem sokat tudott mondani, csak, hogy feküdjek, szerinte a repülés viselte meg, de mindenképpen el szeretett volna vinni egy kontrollra, így megbeszéltük, hogy délután négy körül bemegyek hozzá a kórházba, és együtt elmegyünk Karcsi bácsihoz, hogy megnézzen.
Reggel tízig feküdtem, utána felkeltem, és reggeliztem. Barbi és apu otthon voltak, az előző éppen ruhavázlatokat készített, majd szkennelte, és Photoshoppal beléjük nyúlt, az utóbbi pedig a kávéját kortyolgatta. Barbi tavaly érettségizett és divatcégeknél házalt a portfóliójával: ruhákat tervezett és fényképezett, apu pedig edzőként csak délután dolgozott, de sokszor még akkor sem.
Leültem melléjük, Barbi pedig lelkesen kezdte el mutogatni a terveit. Tényleg elképesztő szépek lettek, egy kissé extravagánsak, de attól még gyönyörűek.
- Jut eszembe, Zel. - kezdte, miközben mentett a programban - Megvarrtam egy pár darabot tegnap, és ma szépnek ígérkezik az idő. Délután állsz nekem modellt? Már el is terveztem, hogy kellene...
- Persze. - bólintottam azonnal, és az asztalon álló kávéskannából öntöttem magamnak még egy kicsit. Kinyitottam a lehozott laptopom, és megnézegettem a közösségit. Merő kíváncsiságból beírtam a Google-ba, hogy "CSI: Párizsi helyszínelők", hogy mit dob ki. Az első találat egy cikk volt valamelyik sorozatos oldalon, amely arról tájékoztatta az érdeklődőket, hogy a sorozat szereplőválogatásai hétfőn befejeződtek, kedden pedig az utolsó a főszereplőnővel is aláírták a szerződést. Óriási mosollyal az arcomon olvastam a cikket: azt írták, hogy egy ideig még nem fedik fel a főszereplőnő és a stáb pár tagjának kilétét, de biztosították a nézőket, hogy "kiemelkedő tehetségű, fiatalos" színészekről van szó, de azt nem titkolták el, hogy a főszereplőnő nem francia nemzetiségű. Megnéztem a kommenteket, egyen megakadt a szemem:
"Nem francia? Biztosan magyar, gyerekek... :D" Hangosan felnevettem, és Barbiék arcába toltam a gépet. Ők is követtek.


Dél körül a nővéremmel megcsináltuk a portfóliójához szükséges fotókat. Egy lenge, fehér nyári ruhát adott a kezembe, felvettem, és követtem az instrukcióit. Az első körben egy füves területen kellett megállnom, amelyek azelőtt lelocsoltunk, hogy szépen csillogjon, másodszorra a medencébe lógattam a lábam, majd az egyik faágon... Szóval Barbi sok helyen végigfotózott, majd amikor végzett, felrakta a képeket a gépére, és együtt végignéztük őket. Szépek lettek, de persze még várt rájuk a képszerkesztő mindenféle effekttel, meg Barbi logójával.
- Megmutatom, hogy kész leszek velük. - közölte, és bevonult a szobájába, hogy sötétben, gyér fénynél tanulmányozza a képeket, és válassza ki a hozzájuk illő effekteket. Apu is elment, kezdődött az edzés, így egyedül maradtam. Mivel már a fotózás előtt ebédeltünk, úgy döntöttem, a medence mellé ülve átnézegetem a szövegkönyvet.
Szép volt, határozottan szép. Az összefűzött lapok elején fényes borító, rajta a sorozat címével eredeti nyelven, alatta pedig a nevemmel, és a karakterem nevével. Kinyitva az első évad első részének első jelenténél találtam magam. A mondatok elé neveket írtak, és az instrukciókat, például "cinikusan" vagy "mérgesen". A francia szöveg minden mondatát értettem, amin egyre inkább feldobódtam.
Három körül elkezdtem készülődni. Egy "La créme de la créme" feliratú kék felsőt vettem fel, fekete rövidnadrággal és fehér tornacipővel, a vállamon pedig átvetettem a szürke táskám, amelybe a személyi igazolványom, és a fontosabb okmányaim pakoltam be, hogy az orvosi vizsgálatnál ne legyen gond. Akármennyire is húztam az időt, hamar elkészültem, így hamarabb is indultam. A kapuban állva még bekapcsoltam a telefonom és szembesültem egy rakat "Sok szerencsét!" vagy "Hogy ment?" sms-sel de egyikre sem írtam vissza, csak felpattantam a kis motoromra, és elindultam a városba.
Nagyon hamar a kórházhoz értem, anyu még dolgozott, így felmentem a sulihoz, ami gyalog is közel volt, nem hogy motorral. Az épület előtt, egy padon ülve vártam az osztálytársaim, hogy lecsörtessenek a lépcsőn. Meg is történt, a két legjobb barátnőm Eme és Dalma rögtön a nyakamba ugrottak, és visítva kérdezgettek.
- Megvan. Megkaptam. - bólintottam, mire még egy üvöltőrohamban törtek ki.
Nyomatékosan megkértem őket, hogy halkabban folytassuk, mert még gondolkozom, hogy hogyan is hozzam nyilvánosságra, ők pedig megértették, így az elmúlt egy hét eseményeiről kezdtem faggatni őket. Mint kiderült pletykák szintén nem sok dologról maradtam le, azonban több témazárót is írtak, úgyhogy ezeket be kell pótolnom.
- De a pletykák mik? - kérdeztem.
- Hát, főleg arról szóltak, hogy mi a jó életet keresel te az év közepén Párizsban. Nem nagyon vették be, hogy nyaral a család, mert Anna húga mondta, hogy Kitti volt suliban, így lesz mit kimagyaráznod. - mondta Eme.
Háromnegyed négykor elköszöntem tőlük, és lemotoroztam a kórházba. A recepción vártam meg anyut, aki már átöltözött, és hozta a cuccát is, így átmentünk egy másik épületbe, Karcsi bácsihoz, aki mindenféle vizsgálatot végzett el: röntgenezett, vért is vett, majd rögtön ki is értékelte.
- Nos, Zelma, én hallottam a sikeredről, és őszintén örülök neked, de nem tartom jó ötletnek. Mármint, hogy sokat repülj. Megviseli a szervezeted, és erre nem vagy felkészülve. Sajnálom, hogy egy ilyen gondatlan tett miatt jársz így.
Na, igen, ha valaki tudja, milyen is egy orvosi gondatlanságból elkövetett bűncselekmény, akkor az én vagyok. Vagyis, nem is orvosi gondatlanság volt. Anyu patológusként dolgozott egy kórházban, és van egy eljárás, miszerint a hullákat két napig hűteni kell, hogy ne fertőzzenek. Egy fiatal gyakornok elkeverte a cédulákat, így anyu kezébe egy másfél napot állt testet adtak. Ő felboncolta, és hazament. Már akkor benne volt a fertőzés, de apura is ráragasztotta. Így elmentek anyu egyik doki barátjához, aki nem tanácsolta, hogy gyereket vállaljanak, de ők megpróbálkoztak vele: Barbi előtt anyu egyszer elvetélt, de végül mind a hárman megszülettünk, igaz, egytől-egyig koraszülöttként. Semmi egészségügyi bajunk nem volt, csupán egy dolgot vettek észre:
Hogy kísértetiesen hasonlítunk egymásra. Amikor Barbi négy volt, akkor születtem meg, és évekkel később úgy néztünk ki, mint az ikrek. Egymás tökéletes hasonmásai voltunk, csupán a magasságunk különbözött illetve a korral járó sajátosságok. Meg is jött a lelet: génmanipulációs betegséggé nőtte ki magát a fertőzés.
Ezért volt az, hogy mindentől óvtak minket: nagyon megterheléstől, amitől csak lehetett. Most pedig fogalmunk sem volt, hogy a repülés így odavág majd a szervezetemnek.
- Karcsi bácsi, muszáj engednie! - könyörögtem.
- Hidd el, Zelma, mindig is nagyon büszke voltam rád. Hogy mennyire jól viseled a betegséget. De ezt nem hiszem, hogy meg kellene kockáztatni.


Otthon egész este sírtam. Nem, nem lehetek ennyire szerencsétlen, hogy életem legnagyobb lehetőségét is elcseszem! Nem lehet, hogy ne engedjenek el Párizsba a jövő hónapban. Képtelen voltam elhinni, hogy a beteljesült álmomnak vége, de a lelkem mélyén éreztem, hogy valami úgyis elrontja. Éreztem, hogy nem lehet ekkora mákom.
Anyu tíz körül jött be a szobámba, addigra már ki sem látszottam a papírzsepik közül. Homályos tekintettel néztem fel rá. Fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak. Leült mellém az ágyra, és megfogta a kezem.
- Zel, tudnod kell, hogy nem akarom visszamondani mindezt. Megnéztem a kórlapjaidat, mindent megnéztem, és úgy gondolom, kirepülsz, pihensz, majd egy hónappal később repülsz utoljára. Megoldjuk hidd el. - közölte, én pedig egyszerre annyira megkönnyebbültem, hogy kiszállt belőlem minden gond. Könnyűnek éreztem magam, légiesnek, és azonnal estem neki a gépemnek. Nem hiába, jött e-mailom. Anyu csak mosolyogva nézett, mire megnyitottam.
- Azt írják, már lefixálták a promóciós fotózás és a főcím forgatásának idejét. - néztem anyura boldogan, könnyes szemmel, azonban már nem a szomorúság miatt sírtam. A hihetetlen megkönnyebbüléstől.
Miután kiörömködtem magam, lementem vacsorázni. Végig nagyon fel voltam dobva, vártam a holnapot, bár okom nem volt rá. Csak úgy szimplán örültem. Persze én amúgy is egy boldog lány vagyok, szeretek nevetni, de most nem simán boldog voltam.
- Milyen napod volt? - kérdeztem aput.
- Semmi különös nem történt. - mosolygott, majd Kittire nézett. - Suliban?
- Mindenki ballagás-őrületben van. Istenem, de várom, hogy jövőre eljöhessek innen.
Igen, Kitti egyrészt rám ütött, utálta a helyi, falusi általánost. Mindhárman oda jártunk, Barbi vette a legjobban: mindig is népszerű lány volt, aki bezsebelte az elismeréseket. Barbi színes egyéniség volt: mindig tudott az új hírekről, ismerte az új dalokat, a populáris sorozatokat. Színes, elegáns ruhákban járt, a tanulmányi eredménye kitűnő volt, semmit sem hozhattak fel ellene.

Nekem már nehezebb volt: igazi művészlélekként nehezen illeszkedtem be a dolgok körforgásába. Sötétebb, nem túl csinos ruhákban jártam, nem szereztem újabb és újabb barátokat, nem volt olyan szerencsém, mint a nővéremnek. A saját ízlésemen kívül nehezen fogadtam be új dolgokat, nehezen fogadtam el a többieket.
Kitti azonban nagyon durván megszívta az általánossal ezt mindannyian bevallottuk. Igazi zseni volt: a reáltárgyakat csak úgy a kisujjából rázta ki, a humán is ment neki, mindenben jeleskedett. Átlagon felüli IQ-szinttel rendelkezett, az osztálytársai pedig hülyék voltak hozzá képest. Általában nem hordott szoknyát, a külseje mindig rendezett volt: copf, fekete nadrág, és általában valami világos, egyszínű felső. Nem szeretett divatolni, a szobáját sem díszítette agyon, tanult, mint a güzü, versenyekre járt, így az osztálya furcsának tartotta. Szinte nem is voltak barátai, kivéve egy lány, akivel németen párban kellett dolgoznia. A húgomnak a nyelvekhez is jó érzéke volt, a suliban németül tanult, de magán angolul és norvégul is. Ezen mind meglepődtünk, de azt mondta, tetszik neki a nyelv kiejtése.
Vacsora után felmentem a szobámba, és felnéztem a netre. Facebookon volt egy rakás értesítésem, az egyik közülük Barbi: "Horváth Barbara megosztott egy téged ábrázoló képet". Rámentem a linkre, és mosolyogva nézegettem a mappát a fotózás képeivel. Mind nagyon-nagyon jól sikerült, effektek lettek rájuk rakva. Az összeset lementettem a gépemre, nehogy elvesszenek.
Valahogy úgy voltam vele, hogy még mindig próbáltam feldolgozni az élményt. A napom második felében persze szerettem volna másfelé terelni a gondolataim, de nem ment. Kontroll nélkül szőttem tovább és tovább a történetem: a végére oda jutottam,hogy Oscart kapok, ésatöbbi, de persze rögtön kivertem a fejemből: még nem szabad erre gondolnom.
Tizenegykor úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni. Addig a forgatókönyvet lapozgattam, többmilliószor végigsimítottam a kezem a borítóján, és akkor hirtelen valahol máshol éreztem magam. A zuhany alatt is végig ezen gondolkodtam. Hihetetlenül imádtam a forró zuhanyt, átszellemültem alatta, és kezdtem átgondolni az elmúlt hetem. Az egész hihetetlen és szürreális volt, de igyekeztem elfogadni. Ugyanakkor egy álmom teljesült vele.
Miután megszárítkoztam, egy törölközőt terítettem a vállamra, hogy a pizsim ne legyen vizes, és egy rövid szöszmötölés után kiléptem a folyosóra. Barbi ajtaján bekukkantva láttam, hogy fejhallgatóval The Originals-t néz, úgyhogy inkább nem zavartam, átmentem Kittihez, aki az asztalánál ült, és éppen valami tankönyvet bújt.
- Mit művelsz tizenegykor? - kérdeztem, mire felnézett, és becsukta.
- Ez nem az, aminek látszik. - mentegetőzött - Nem tanultam, csak átnéztem a kémiapéldákat.
- Ja, éreztem. - közöltem cinikusan. - Milyen hetetek volt? - ültem le az ágyára, és meghúztam a hasamnál a nagy "Fornetti" feliratú pólóm, hogy ne legyen szoros a nyakamnál.
- Őrült. Mindenkinek minden baja volt a suliban. - közölte, miközben a kémiakönyvet a rendetlen fiókjába dobta. Na, igen, Kitti az a tipikus zseni, akinek arra sincs ideje, hogy rendet tartson. Miután ezt megtette, lehuppant mellém, eldobta magát az ágyon.
- Na, mesélj valamit.- nógattam. Kitti nehezen mesél, nem éppen egy beszélgetőpartner, inkább tudományos dolgokról lehet vele csevegni, de azért próbáltam valamit kicsikarni belőle.
- Hát a suliban egy csaj, akivel még sohasem beszéltem, megkérdezte, hogy hol vagy. Én nem értettem, aztán mondta, hogy a nővére az osztálytársad, és hogy állítólag mi családi vakáción vagyunk.
- És mit mondtál? - kérdeztem.
- Hogy a családi vakáció hülyeség, igazából csak te meg anyu vagytok kint. Erre rákérdezett, hogy miért. És tudod mit mondtam? Hogy nem tudom. - zárta le a témát. - Amúgy... részletes mese?
- Kapsz. De nem tizenegykor! Nyomás aludni! - jöttem bele a nővérszerepre, és a húgomra dobtam a takarót, aki erre elnevette magát, és jó éjszakáét kívánt. Ugyanígy tettem, majd kimentem a szobából. A folyosón síri csend uralkodott. Barbi sorozata sem hallatszott ki, anyuékat pedig biztosra vettem, hogy már alszanak. Így én is visszaballagtam.
Nem kapcsoltam fel a villanyt, a sötétben találtam meg az ágyam, és lefeküdve a nyakamig húztam a takarót. Odakintről nem hallottam hangokat, de arra gondoltam, hogy egy hónap múlva már egy nyüzsgő nagyvárosban fekszem majd ugyanígy, ott pedig csak úgy cikázni fognak az autók az ablakom alatt.