•Writer•

Hát, gyerekek, ide szántam valami bemutatkozás-félét, amire jobban készültem, mint Németország az I. Világháborúra. Komolyan, rengeteg blogos bemutatkozást elolvastam: egyesek arisztokratikus szavakat használtak, minden mondatukból csöpögött az, hogy mennyire mű, mások elkapkodták, így ezzel a kis "kirándulással" nem kerültem közelebb, ahhoz, ami valószínűleg ezen a blogon fog megjelenni. A képen lévő lány én lennék, a pannonhalmi arborétum levendulakertje előtt.

Először is talán kezdjük a hivatalos dolgokkal: 2000. Július 30-án láttam meg a napvilágot Zalaegerszegen, egy kamionos vállalkozó-válogatott focista és egy vállalati hitelező lányaként, akik még tizenöt évesen jöttek össze a gimiben. Mindenki azt hitte, Dani vagy Bence lett a nevem, de az orvostudomány gyöngyszemeként lány lettem, így a szülőszobán rögtönözni kellett, anyunak pedig mindig is tetszett az Alíz név, így itt lyukadtunk ki. A Horváth természetesen apám neve, amit máig büszkeséggel mondok ki, még ha sok Horváth is van, nekem mindig az Én Apám jut róla eszembe, bár anyu nem érti, miért csodálom, szerintem pont azért, mint a lányok általában az apjukat. 

Szóval megszülettem, és három nap után hazamentünk a kórházból, Nekeresdre, ami Egerszeg egyik kerülete. Ismeritek az Alíz Csodaországban-t, nem? Állítólag - az érdekességek között olvastam -, hogy Csodaország fővárosa Nekeresd. Hát nem aranyos? Néha belegondolok, milyen "cuki" is az, hogy az élet így hozta ezt az egészet. 

A szüleim pár éves koromban váltak, el, vagyis, bocsánat, ők össze sem házasodtak. Közös megegyezéssel anyámhoz kerültem, mivel apu mozgássérült, így nem tudott volna úgy gondoskodni egy kétéves gyerekről. Persze rengetegszer látom, közel laktunk hozzájuk. Amíg zalaegerszegi voltam, életem legszebb időszakát éltem a városban: suli után délutánonként az unokatesómékkal voltam, akivel Dr. House-t, meg CSI-t néztünk, és annyira összenőttünk, hogy hivatalosan is ő lett a nővérem, reggelente pedig egy nagy társasággal jártam suliba, akik a környékről verődtek össze. Ekkor - a válással egy időben - már feladtuk a nekeresdi házat és a belvárosba költöztünk. Kiskorom óta a kosárlabda rajongója voltam, a papám és apu tanítottak. Apu a ZTE-nél volt focista, így ő örült a legjobban, amikor én is csapattag lettem. Odáig vagyok a kosárlabdáért! Már kiskoromban is napokat töltöttem a palánk alatt, az a természetesen élőhelyem. Még mindig nosztalgiázom, ha elmegyek a pálya mellett, ahol az első hárompontosokat dobtam cirka hét-nyolc éves koromban. 

Hat évesen kerültem suliba, az egerszegi Ady-ba, ahova felvételizni kellett, de én sikeresen vettem a kihívást, rajz tagozatra felvettek, táncra viszont nem. Nem érdekelt, a rajznak örültem nagyon, és már akkor is laikus voltam, tudtam, hogy a táncon semmi esélyem. Egy hihetetlen jó osztály tagja voltam három évig, kosaraztam, talaj és szertornáztam, kitűnő voltam, barátokat szereztem, a délutáni napköziben nevettem, boldog voltam. Ekkor kezdődtek az írói próbálkozásaim. 

A hétvégéim egy akkori autós játék szüntelen nyomkodásával teltek, ha nem éppen lovagolni voltam a papámmal egy zenetanár ismerősénél, akinek istállója volt Vorhotán (egy völgyes egerszegi hely, a papámnak ott volt hegye), vagy nem akadályversenyeztünk az unokanővéremék régi házában, nevelgettük a növényeinket, sorozatokat bámultunk, medencéztünk, vagy Simseztünk. Tudni kell rólam, hogy én előbb Simseztem, mint olvastam. A Simek reakciójából értettem meg, melyik ikon mire való, így ma csukott szemmel is tudok játszani. 

A sulival temérdek változás érkezett, a legnagyobb azonban mégis egy új férfi volt anyám életében. Zsoltit sosem kedveltem, máig csatázunk, ezzel azonban addig nem is volt baj, ameddig Zalaegerszegen maradtunk. Imádtam a várost: motorhangra elaludni, reggelente a csövesek közt spirálban gyalogolni, a Vizsla Park, a ZTE Stadion, a mozi, az éttermek, a családom, és ami nekem fontos volt, mind-mind ott volt, ezért éltem meg nagyon rosszul a Balatongyörökre való költözésünket. Ez egy nagyon kicsi falu, kevesebb mint háromszáz lakossal, télen kihalt, nyáron pedig csakis kizárólag a Balaton miatt jönnek ide emberek. 

Még emlékszem az utolsó egerszegi napomra, a búcsúmra, amit végigsírtam, az utolsó járkálást a régi kis lakásban, az utolsó zalaegerszegi lakosként töltött perceket. Aztán elhajtottunk, és sosem nézhettem a városra úgy, mint azelőtt.

A falusi életmód mindenben az ellentéte volt az elveimnek. Azon a nyáron táborba mentem az új sulimba, hogy előre megismerhessem az új osztálytársaimat. Én nem akartam újakat, dacoltam ellene, de muszáj volt. Már eleve nem volt túl szimpatikus az egyetlen lány, akivel tudtam, hogy egy osztályba fogok járni, ráadásul nagyon kétszínű is volt: kitalálta, hogy mindenki együttes erővel tegyen nekem rosszat, mert engem rábíztak, hogy vele kell lennem, túrjanak ki. Nagyon megrázó volt, hogy a nálam fiatalabb, kisgyerekek összefogva hogyan tették pokollá azt az egy hetet, így még jobban féltem az első naptól. 

Ami végül eljött, és mindenki ismerte egymást, csak én voltam egyedül. Először a táborban megismert, kétszínű lányhoz mentem oda, de ő a barátnőivel volt, nem érdekeltem. Egy kisebb, háromfős társaság negyedik tagja lettem, de ezek a lányok nem olyanok voltak, mint a barátok, afféle póttársaság lettek. Tartottam a kapcsolatot pár régi barátommal, ők voltak az igaziak. Az első évem szörnyű volt, minden szenvedést megéltem, olyan tanárokat ismertem meg... Az egyik, a párhuzamos osztály osztályfőnöke az osztálykirándulásomat tette pokollá, az én ofőmnek minden anyuka nyalt, és "Szia"-t kellett neki köszönni, amit én egyből a tisztelet lerombolásának éltem meg. Gondoltam, hogy ha ötödikbe kerülök, megváltozhatnak a dolgok, így azt már nagyon vártam. Szerettem, hogy nyáron újra a városban lehettem, a családommal és a barátaimmal, de akkor már egyre kevesebb emberrel sikerült megtartanom a kapcsolatot, két szék között a padlóra estem, szinte barátok nélkül. 

Ötödikben sok dolog megváltozott. Megtetszett egy srác, aki persze még rengeteg lánynak, és ami a legpozitívabb dolognak számít: Megismertem Vajda Renátát, alias Reni nénit, aki az osztályfőnököm lett, és ezzel a világ legszerencsésebb emberének tudhattam magam! Ő az etalon, nála jobb tanár nincs a világon. Empatikus, kedves, csodálatos ember, aki bearanyozta a napjaimat az óráival, inspirált, végül amikor azt mondta a fogalmazásomra, hogy "Az évfolyam legkiemelkedőbb darabja", akkor hittem el, hogy tudok írni. Persze a régi sulimban is elismertek, de ez... Ezért is neveztem meg őt elsőnek a készülő könyvem köszönetnyilvánításában. 

Annak az évnek a szeptemberében már füzeteim voltak tele írással, és egy Castle-sorozatközösség tagja lettem, amelynek keretein belül egy fanfictiont kezdtem el publikálni. A blog még él, de nem írok bele, és nem, nem fogom linkelni, nem vagyok rá büszke, hiszen nem lett olyan jó. :) Először a blog.hu-n írtam, majd , mivel mindenki más blogspotos lett, én is váltottam. Jött egy blog, amit bezártam, az ott közzétett kis történetemből lett a Kisvárosi gyilkosságok, ami mára egy kétszáz oldalas regény, és lesz több is.. Jöttek az első elolvasott krimik, majd az első felsős év vége. 

Hatodikban tovább írtam, de jött a hír: Reni néni terhes, és csak fél évig marad! Mondanom sem kell, letaglózott, hogy lehet, hogy soha többé nem tanít majd. A búcsúztatóján sírtam, még viccelődött is vele, hogy van egy könyv, amit mindketten olvastunk, a Csont és vér. Azon a bulin kerültem először közelebb Ő-höz, de kiderült, hogy ebből sosem lesz semmi. és ez már nem is lényeges. 

Mikor elment, új magyartanárunk és osztályfőnökünk lett. A tanár egy új nő, Ani néni, az ofő Bakó, a volt drámatanár. A magyartanárról közben kiderült, hogy a rokonok, Bakóban nem csalódtam, Reni nénihez hasonlóan csodálatos osztályfőnök volt. Ebben az időszakban kezdtem el a pályázatot, kezdtem megszokni ezt az életet, bár a dolog máig esedékes. 

Nyáron életemben először vezethettem repülőt, Janival, Reni néni férjével, aki magánpilóta és handlinges a Sármelléki Repülőtéren. A repülésbe az ötödikes nyár után szerettem bele, amikor a keresztanyámmal Tunéziába repülhettem. Nem sokkal az élmény után hetedikes lettem, életem első kémia és fizikaóráival egyetemben, látogathattam repteret Janival, megismertem Rékát, félévkor is kitűnő lettem...

Ám közben megindult a pasizás, és egyre nehezebben néztem, ahogyan körülöttem boldog szerelmesek ugrálnak, én pedig egyre jobban egyedül lettem, pedig voltak követőim, és barátaim. Végül májusban vallottam be Ő-nek mindent, de nem lett pozitív a kimenetel. Mindegy.

Hetedikben egyre jobban lettem Nettivel, év végén is kitűnő lettem, de egyedül maradtam, így a végére. Kényszeresen szerveztem nyári programokat, ballagni akartam, elmenni innen minél messzebbre. Lassanként utazás-mániás lettem, imádtam turistáskodni, de ez nem javított semmin. Negyedik óta érzem magamban az ürességet. A koncertek, könyvbemutatók, városi császkálások mind rettenetesen hiányoznak. Anyu azt hiszi, be tudja tömni a lyukakat, például lett két kistesóm, kilenc és tizenegy év van köztünk, egyikőjüket sem szeretem igazán, látszik, hogy féltestvérek. Hatodik óta pszichológushoz járok, most például egész nyáron menni fogok, István bá' nélkül nehezek a hétköznapok. A matektanárom észrevette, hogy egy érzelmi idegroncs vagyok, próbál segíteni, a pszichológust pedig még Reni néni és a családórát (!) tartó tanár kezdeményezte.

Egy dolgot kihagytam: Amikor ideköltöztünk elkezdtem röplabdázni, mert a kurzus akkor indult, gondoltam, itt mindenki ismeretlen lesz mindenkinek. Kb, így is volt, de olyan társaság lett belőle, hogy azt a tizenöt percnyi utat hazafelé néha sírva tettem meg, annyira utáltam, de nem mertem otthagyni. Végül decemberben megtettem a lépést: felmondtam a csapatnak. A diákolimpiára elmentem, mert nem voltak meg elegen, nyalizott nekem az edző, hogy én vagyok a legjobb, én kellek, de végül fel sem rakott a pályára. Még rosszabbul lettem, de ennek a szánalomnak az otthagyásával újabb terhet dobtam le a vállamról.

Persze, vannak nekem barátaim. Blogos barátaim: Kinga, és még páran, akik évek elteltével emlékeznek rám, és ez nagyon boldoggá tesz. Meg persze ott van Réka, de tudjátok, minden ember pótolhatatlan, mindegy mennyivel próbáljuk. Mindazonáltal életem legszebb dolgai például Réka vagy Kinga megismerése, az első találkozás Janival... De a mindennapokban, a valós mindennapokban elég egyedül vagyok. Ennyit arról az Alízról, akit mindenki ismer: a magabiztos, vicces, kedves aranyos lány valójában antiszociális, és össze van néhol törve. De tudjátok, mit? Én teszek rá. 

Más, amit közben nem említettem: beteg vagyok. van egy mutálódott allergiám, amely miatt egy Európai Uniós gyógyszerprogramban veszek részt, kilenc másik magyar gyerekkel együtt. Eléggé szenvedek miatta, az orromon eleve nem kapok levegőt, így mind az alvás, mind az evés problémás, de már megtanultam együttélni vele. 

Reni néni visszajön nyolcadikra! Ezzel teljesül minden vágyam, újra az osztályfőnököm lesz, ha csak egy évre is, de arra legalább igen. 

Én viszont ez vagyok: Antiszociális, sokszor barátok nélküli álmodozó városi lány, aki akárhol szívesebben van, csak "haza" ne kelljen mennie abba a kicsi faluba. Ez lenne a történetem, aki eddig nem ismerhette, elolvashatta.