•Prologue•

Sziasztok...Megérkeztem a prológussal, amit így a nemzeti ünnepünk napjára ígértem Nektek. Nem, nem direkt, csak így jött ki. Bár nem a megírásra kellett az idő, hanem arra, hogy milliószor átnézzem az oldalt, nincs-e tele hibával a design, nem hagytam-e bent semmi olyat, ami zavaró lenne, például a moduloknál... Szóval körülbelül fel kellett készülnöm a nyitásra, meg persze nekem is van magánéletem, barátaim, szeretteim... Akiknek kellettem, vagy éppen szükségük volt rám. Közben a laptopom egy elegáns kékhalál után kicsinálta a winchesterét, így a lementett kéziratom például nem biztos, hogy túléli a dolgot, de megmondták a márkaszervizben, hogy mindent megtesznek. Ha nem sikerül, visszük Pestre. Ha az sem, akkor nem tudom, mit csinálok. De mindegy, valahogy úgyis megoldom, a kiadónak kell, és nekem is. Jó lenne ennek az ügynek a végére is pontot tenni még karácsony előtt, szép ajándék lenne magamnak a saját könyvem...
Jó olvasást, kérlek írjátok meg a véleményetek! xXx
Alice

•••

Tavasz volt, és nyári forróság, főleg Párizs betontengerében. A égre nézve ugyan láttam pár kósza nyári bárányfelhőt, de ezek nem törték meg a fénysugarak útját, amelyek már olvasztották a betont a szabad négyzetcentimétereken. Amelyek nem nagyon akadtak. Hogy miért is? Mert tömve volt az egész utca a várakozókkal, mintha nem is tudom, Chanel-leárazás lenne, és két Euróért lehetne kiskosztümöt venni. 

A fal mellett ültem és a meleg, átforrósodott NaturAqua-mat kortyolgattam. Nem volt jó íze, így kínkeservesen meglötyögtettem benne a vizet, és az órámra néztem. Fél kettő. Remek, gondoltam, már hajnali hat óta ülök itt, de még biztosan jó sokáig nem kerülök sorra. Biztos voltam benne, tényként kezeltem, ugyanis olvastam már beszámolókat a castingokról, és a nővérem is sokat mesélt arról, milyen keménynek kell lenni, hogy valaki mindezt kibírja. Én pedig ki akartam bírni.

Persze, közben az osztályomra gondoltam, és elöntött a tudat, hogy otthon kellene lennem, velük. Nem, nem mintha annyira bírtam volna őket, meg minden, de azért mégiscsak egy kilencedikes diák lennék, még ha éppen Párizsban is ülök egy új krimisorozat szereplőválogatásán. Biztos voltam benne, hogy nem hiányolnak, de azért mégis. Egy nap alatt is sok dologról marad le az ember. 

Abban a pillanatban elbizonytalanodtam: biztosan jó lennék erre a szerepre? Nem fogom leégetni magam? Nem nevetnek ki? Világéletemben egy balatoni faluban éltem, kissé a világtól elzárva, antiszociálisan, általában tanultam, olvastam, vagy délután a fagyizóban ültem a barátnőimmel, nem volt sok érdekes dolog az életemben. Persze, meg akartam tölteni friss élményekkel a világom, így ha tehettem, koncertekre, borfesztiválokra jártam. Különösen vonzott a zene, tudtam gitározni, a zongorát is próbáltam, de nem állt kézre.

A zene és szereplés-imádatomból anyuék már kiskoromban érezték, hogy színésznő akarok majd lenni, de én ezt csak később, hétéves koromban vallottam be nekik. Nem, nem lepődtek meg. Onnantól kezdve jött a folyamatos iskolai színjátszókör és drámatagozat-látogatás, a zeneórákra járás, hogy képezzem magam. Táncolni is szerettem, volt ritmusérzékem, így szinte semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy egyszer profi színész legyek. 

A keszthelyi Balaton Színház tavaly le szeretett volna szerződtetni, ám nem mentem bele. Engem nem a színház, hanem a média, a sorozatok, filmek világa vonzott igazán, és nem szerettem volna leragadni. Azt is tudtam, hogy nem Magyarországon akarok színésznő lenni, így angolt tanultam, és egy ideje olaszt és franciát is. Nemzetközileg ismert akartam lenni.

Gimnázium terén elég egyértelmű volt a választás: mindenképpen nyelvi szakra szerettem volna menni, így végül a Vajda János Gimnázium mellett döntöttem. Azt mondták, jó iskola, pedig én először egy hévízi elitgimnáziumba szerettem volna járni, de messze volt, nem értem volna be reggel. Így döntöttem a Vajda mellett, amely Keszthely központjában, a Fő téren állt. Angol szakra jelentkeztem, és mivel a színészi terveim miatt régóta különtanárhoz jártam, elsőként vettek fel. Az osztályomban szeptemberben nagy téma volt, hogy hogyan tudok így beszélni, nekem azonban természetesnek tűnt. Nagyon vártam, hogy lecsengjen már a "nagy felvételi" híre. 

Aztán decemberben megláttam a kiírást az egyik francia médiatársaság Facebook oldalán: az új sorozatokhoz kerestek főszereplőnőt, mindenképpen fiatal lányt. Tudtam, hogy jelentkeznem kell. Először írtam egy érdeklődő e-mailt, majd a válaszban a titkárnő, akihez beérkezett, röviden elmondta nekem, miről is szól a történet. Miután anyunak meséltem róla, meg sem lepődött rajta, amikor azt mondtam neki, rögtön jelentkezni akarok.

Beadtuk a jelentkezést. Egész alakos fotó is kellett, illetve mindenféle születési adat. Nagyon féltem, hogy nem fognak beválogatni, mert túl fiatal vagyok, vagy mert nem francia, de megkaptuk a jóváhagyást: 2014. április 18-án, szerdán várnak a stúdió casting-épületében. Linkeltek címet és egy olyan dokumentumot is, amelyben leírták, mit várnak el a jelentkezőktől. Anyu nem értette, elég gyengén tud franciául, de én minden szavát. 

Így jutottunk el idáig, Párizsba, 2012. április 18-án, szerdán. Így történt az, hogy abban a pillanatban a Sacré Coeur közelében üldögéltem, és a párizsi épületet bámultam, a francia beszédet hallgattam, magamat hangoltam az idegen nyelvű társalgásra, és az amerikai álomról képzelegtem. Anyu mellettem állt. Természetesen nem hagyhatta ki a lánya nagy lehetőségét, meghallgatását. A betegi várhattak, vagyis vártak boldogan, és fontos volt neki, hogy elkísérjen. 

Végül fél hatkor kerültem sorra. Egészen fél öttől kezdve már a stúdió benti várótermében ültünk, temérdek francia nővel egy társaságban. Majdnem megfulladtam a sok parfümtől. De legalább megnézhettem magamnak a vetélytársaim. Mindegyikük idősebb volt nálam, minimum húsz évesek lehettek. És mind nagyon szépek voltak: igényes smink, francia sikk. Csak magamra néztem: világoskék farmer rövidnadrág volt rajtam egy ujjatlan fehér inggel és fehér szandállal, vörösbarna hajamat pedig az egyik oldalra szálkába fontam, hogy a nyakam ne melegedjen be. 

Kinyílt az ajtó, és az én sorszámom szólították. Gyorsan megöleltem anyut, majd felálltam, és bementem az irodába.

Annyira szép volt! Sarokiroda volt, az Eiffel-toronyra nézett, gyönyörű kilátással. A hosszú, fehér függönyök nem voltak elhúzva, valaki a szoba sarkaiba kötötte őket. Maga a berendezés minimalista volt, hogy érvényesüljön a panoráma. Fehér bútorok mindenhol, csupán az ajtó melletti falon volt egy hatalmas, csokoládébarna könyves szekrény. Az íróasztal a terem közepén foglalt helyet, vele szemben két székkel. Mögötte a casting-menedzser Pierre LaMancha ült, és kedvesen mosolygott rám, vele szemben pedig a férfi főszerepre felkért Thomas Gibson. Hirtelen elöntött a félelem: Hogy én egy darabban a Gyilkos elmék sztárjával?

- Jó napot! - köszöntem franciául. 

- Szintén - intett mosolyogva LaMancha - kérlek ülj le. - mutatott az üres székre. - Te vagy a hatszáztizenharmadik, vagyis Horváth Zelma Zoé. - kissé furcsán ejtette ki - Gyönyörű neved van, magyar ugye? 

Bólintottam. 

- Egyszer forgattam egy filmet, amelyben szerepelt egy magyar lány, neki volt Zoé a neve. De vágjunk is bele! Az életrajzodban rögtön szemet szúrt nekem a korod. Most leszel tizenhat éves, ugye?

- Igen, júliusban. 

- Nem tartom hátránynak, végül is mi akartunk fiatal főszereplőnőt. Az e-mailodban írtad, melyik verset szeretnéd elmondani. Tudom, hogy magyar, de Lynn elmondta, hogy lefordítottad nekünk a lényegét. Hajrá, Zoé! - LaMancha nem zavartatta magát, gondolom nem értette az első nevem, így rögtön a számára ismert keresztneven szólított.

Úgy éreztem, hogy egy ekkora üzenetű műhöz fel kell állnom, így kitoltam a széket, és megálltam az asztallal szemben. Gibson érdeklődve pillantott hátra rám. 

- Hollós Korvin Lajos: Csonka vers... - kezdtem. Nem siettem el, szépen, lassan mondtam, hangsúlyozva, emelkedett hangnemben. Mikor végeztem, LaMancha és Gibson tapsolni kezdtek. Mosolyogva meghajoltam egy kicsit, és visszaültem a helyemre. 

A továbbiakban a tanulmányaimról folyt a társalgás, és egyre jobban kezdtem feloldódni. Rájöttem, hogy sokkal jobban tudom használni a francia nyelvet, mint ahogy azt hittem. Hihetetlen volt, de még nevettek is, amikor egy Family Guy-részre utaltam. Reméltem megkedvelt a menedzser.

Az egész megbeszélés mindössze negyed óráig tartott, én azonban többnek éreztem, és szívesen maradtam volna még. De véget ért, így a titkárnő kikísért, és jöhetett utánam a következő jelölt, mi meg kisétáltunk a székházból.

Anyuval másnapra is maradtunk, ugyanis a meghallgatás második része az azutáni napra torlódott. Elmondták, hogy amint megvitattak mindent, a legjobb, legszimpatikusabb száz jelöltet hívják be, azaz az aznap megjelentek egytized részét. Akkor még lesz egy összeolvasás Gibsonnal, majd az utolsó körben tíz lányból választ ő, hogy kivel tudna legjobban együtt dolgozni. Szóval, amint megvitatták a dolgokat, azok, akikre a következő napon is számítanak, kapnak egy üzenetet a megadott telefonszámra, és ezzel bent vannak a második körben. 

Én megkaptam. 

Másnap már nem volt akkora tömeg, befértünk a székházba, és a stúdió egy hatalmas előadótermében ültettek le minket. Hangosbemondón mondták be a neveket, sorszámmal. Tudtam, hogy a tizenhármas vagyok, viszonylag elöl, de ez sem azt jelentette, hogy hamar elmehetek. A meghallgatás után kezdődött csak a harmadik forduló. 

Ismét LaMancha és Gibson fogadtak, kedvesen mosolyogtak rám. Egy szövegkönyv részletet kaptam, és öt percet, hogy felkészüljek. Hamar ment, megértettem a szöveget, és valamennyire meg is jegyeztem. LaMancha intett, hogy kezdhetjük. Ő elmondta az övét, én az enyémet, és így ment ez addig, ameddig nem végeztünk. Annyira beleéltem magam, mintha valóban egy próbán lennék. Végig mosolyogtam, szinte megállíthatatlan volt a boldogságom. 

Ez sem tartott tovább tizenöt percnél, utánam jött a következő, majd az azután következők. Több üdítőt is vettem az automatából, és több üzenetet is küldtem a nővéremnek, hogy mi újság. Azonban kettőre készen lettek. LaMancha kilépett az ajtón, fellépett a pódiumra.

- Most pedig felsorolom a tíz kiválasztott nevét. Szigorúan nem értékelés sorrendjében. Sawannah Claudel, Alice Honcz... - még három nevet mondott, minden egyes felsorolt után hangos sikoltozás támadt. Majd jött, amire vártam: - Zoé Zelma Horváth. - Ő nem próbálkozott azzal, hogy magyarnak kezeljen. Nemzetközivé tette a nevem. Először fel sem fogtam, majd amikor leesett, anyu nyakába ugrottam. Úgy szorongatott, nem engedett el.

- Zel, te egy csoda vagy! Karcsi büszke lenne rád! Milyen büszke lesz, ha meghallja!

De én nem Karcsi bácsi véleményével foglalkoztam. Én azzal, hogy a legjobb tíz között vagyok!

Miután elmondták a neveinket, sorban behívtak minket egy utolsó, ám hosszabb beszélgetésre. Én hetedikként kerültem sorra. Oké, hülyén hangzik, de örültem a páratlan számnak. A páratlan számok a változást jelentik, a lehetőséget. 

Mikor bementem, ott volt az a tipikus bugyuta mosoly az arcomon. Gibson először azt kérte, beszéljek magamról, mondjam el hol születtem, mit dolgoznak a szüleim... Gondolom, kedvességképpen akarta, hogy bemelegedjek, egyszerű szerkezetű mondatokkal, de igyekeztem meghazudtolni. Óriási szókinccsel és bonyolult mondatokkal meséltem el, hogy az anyám orvos, apám pedig fociedző. Elmondtam, hogy van egy húgom és egy nővérem, hogy Zalaegerszegen születtek, de a Balaton mellett élek, egy kisebb turistafaluban, és hogy milyen gimnáziumba járok... Észre sem vettem, hogy franciául beszélek. Csak úgy ömlött belőlem a szó.

Közben bele-belekérdezgetett a beszámolómba, beszélgetni kezdtünk. Először az érdekelte, hogy hogy tudhatok ilyen jól franciául. Elmondtam, hogy angolul is tanulok, meg olaszul, és hogy mennyire szeretem az idegen nyelveket, meg, hogy miket akarok még tanulni... Aranyos volt, végighallgatott, és tényleg beszélgettünk! Elmondta, hogy neki ugye Amerikában kötelező volt franciát tanulnia, aztán olyan jól megtanult, hogy kiválasztották, sőt felkérték erre a szerepre. 

- Ez az álmom. Hogy ne én házaljak, ne én menjek. Hogy engem kérjenek fel. - mondtam.

- Eljön majd az az idő is. - közölte magabiztosan, de persze mosolygott közben. 

Összesen háromnegyed órát voltam bent, míg, ahogy néztem, mindenki más csak kevesebbet. Este hatra elfogytunk, LaMancha mindenkit elküldött, hogy majd pénteken, azaz másnap vitatják meg a stábtagokkal a dolgokat, de ez sokáig eltarthat, vasárnap pedig nem dolgoznak, így várjunk türelemmel. 

Anyu hihetetlen boldog volt, így a válogatás után rögtön egy étterembe mentünk, hogy ünnepeljünk. Azzal a lendülettel meg is hosszabbította a foglalásunk, így vasárnap helyett keddig maradtunk a szerelem városában. 

Azt még tudni kell rólam, hogy ínyenc vagyok, imádom a különleges ételeket. Így hát csigát ettem valami furcsa szósszal, de nagyon ízlett. Kint ültünk, néztük a csillagokat, nevettünk, csodálatos este volt. Igazán boldog voltam. Végre éreztem, hogy tartok valamerre. 

Másnap anyuval városnéző körútra mentünk. Természetesen, amikor megvettük a repülőjegyet, már szereztem is egy útikönyvet, így már reggel konkrét tervvel rendelkeztünk. Megmásztuk az Eiffel tornyot, megnéztük a Diadalívet, sétáltunk a Champs-Elysées-en, kávéztunk, ettünk bagette-t, csodálatos volt bejárni Párizst. A furcsa igényeimnek is eleget tettünk, például megnéztünk egy "átlagos párizsi utcát" is. Azt felfogtam, hogy maga a város gyönyörű.

Ebédet egy kiülős étteremben ettünk, majd a délutánt a múzeumoknak szenteltük. Néztünk francia történelmi kiállítást, voltunk a Louvre-ban, és ültünk a Szajna partján. Meg, ha már ott voltunk, vettünk egy jegyet a másnapi városnézőhajóra. A jegy nem volt drága, de magában foglalt egy háromfogásos menüebédet a hajón, és angol, valamint francia nyelven beszélő idegenvezetőt. 

Vasárnap el is mentünk a hajóútra. Életem legszebb hosszú hétvégéjét töltöttem Párizsban, de a legszebb még mindig a hétfő volt, amikor is végre behívtak minket a stúdióba. LaMancha nem húzta az időt, bele is kezdett.

- Nagyon kemény napok állnak a csapat mögött. A jelentkezőket minden egyes szempontból megvizsgáltuk, mindenki elolvasott rólatok minden anyagot, de azért mégis Thomas barátom véleménye nyomott sokat a latban. De nem is szeretném húzni az időt. A szerep - itt tartott egy kis szünetet - Zoé Zelma Horváth-é.

Visítva ugrottam fel a helyemről, ahogy meghallottam a nevem. Mindenfelől irigykedő pillantásokat kaptam, de nem érdekelt. Hiszen megkaptam a szerepet!

Minden olyan gyorsan történt. Másnap anyu iderepítette az ügyvédjét, hogy legyen mellettem, amikor kedden 09:00-kor aláírom a szerződést, és még fel sem ocsúdtam, de megkötöttük. Hivatalosan én lettem az újszériás, már forgatókönyv alapján sikerre ítélt CSI:  Párizsi helyszínelők női főszereplője.